A SZENTDEMETERI CSUHÉFONÁS RÖVID TÖRTÉNETE

1940-ben, a búcsú szombatján több mint egy órás felhõszakadás eredményeként óriási árvíz mosta el a falu nagy részét. Az akkori pap, Pál Gyula, látva azt a nagy szegénységet ami az árvizet követte, meghívta a magyarországi Kovács Károlyt, aki megtanította a falu népét a kukoricaháncs megmunkálására, kenyeret adva megannyi ember számára. 
Akkoriban kötelezõ volt mindenkinek a kultúrotthonba menni és részt venni ezen az oktatáson. Vitték a sodrófát (laskasirítõt), aminek a végébe ütöttek egy szeget. Arról az egy szegrõl indult el a sodrás mûvészete.
Mikor megtanultak egyenletesen sodorni, szatyrokat, kenyérkosarakat, lábasalátéteket, kezdtek készíteni, amiket a közeli marosvásárhelyi és segesvári piacokon értékesítettek.
Ősszel, kukoricaszedés után, fosztáskor külön válogatják az alkalmas kukoricacsuhét, a napon szárítják majd kötegelik. A csomókat gyöngyfűzérszerűen a csűrben tárolják száraz, levegős helyen, megelőzve ezzel a penész kialakulását.
Feldolgozás előtt a kukoricacsuhét megnedvesítik. Minden remekmű egy saját farámán készül.  A farámába szegeket ütnek, egyik szegtől a másikig sodorják, fonják a háncsot, amíg elkészül a kész forma. Miután a farámán megszáradt a darab, a szegeket kuhúzzák és leszedik a formáról.
A szakma nagyon megtetszett egy nagykendi barátnõnek, aki szintén megtanulta azt, majd megtanította a negykendieket is szotyrozni. Ma általában a kendi szotyrokat ismerik, kevesen tudják, hogy a domb mögött van egy csodálatos kis falu, ahonnan ez a mesterség ered... A jelenlegi Balázs Ferenc plébános jóvoltából a szentdemeteri kápolna mellett alakult egy ú.n. kiállítóterem, ahol a faluban készült alkotások tekinthetők meg.